Temesvárblog

Kedves barátom!

Itt jobboldalt a felső sarokban egy donate gombot láthatsz, amelynek megnyomásával a PayPal rendszeren keresztül (vagy bankkártyásan) mostantól pénzben is kifejezheted lájkolásod a Temesvárblog irányába. Nincs minimális összeg, és természetesen mindez abszolút önkéntes. A beérkező pénzt (ha lesz olyan) egy új (saját) oldal létrehozására szeretném fordítani, ahová a blogjaimat (és nem csak azokat...) akarom összegyűjteni.

Szóval ha gondolod...

Köszönöm!

tiboru

Ha a belváros felől közelítünk a Gyárváros felé, akkor először a Milleniumi templomhoz érkezünk. Kedves gyerekek, vajon mikor épült ez a templom? - ez lehetne a képhez csatolt feladat a legújabb restrikcióknak megfelelő tankönyvekben (mert a képek akárhány százalékához feladatot is kell csatolni...), de ez most szakmai ártalomtól áthatott félrecsúszás volt, bocs!

A belvárosi zsinagóga Temesváron eléggé be van szorítva egy szűk utcába (egykoron Várkórház, később Erzsébet, a román idők óta pedig Mărăşeşti utca), úgyhogy nem is lehet szemből lencsevégre kapni, csak egyes részleteit. Mielőtt azonban a képeket szemügyre vennénk, pár szóban elmeséljük az épület előtörténetét.

A Bánság fővárosának etnikai térképén (a németek, magyarok, románok és szerbek mellett) sokáig szerepeltek a zsidók is; nagyjából egészen a huszadik század hetvenes-nyolcvanas éveiig, vagyis addig, amíg az akkori román állam formálisan el nem adta őket Izraelnek. Na nem akaratuk ellenére - akkoriban csak az nem vándorolt ki a Kárpátok Géniuszának országából, aki - ilyenolyan okok miatt - nem tehette. A temesvári zsidók 80 százaléka kivándorolt tehát (köztük jelen sorok írójának számos jóbarátja), de (vallási és világi) épületeik a mai napig a város díszei között tartatnak számon. A mai poszt témáját (a belvárosi zsinagógát) 1985-ben zárták be, mert a zsidók gyakorlatilag elfogytak...

Azt, hogy bizonyos embertársaink miért éreznek ellenállhatatlan kényszert bizonyos magaslatok megmászására, illetve hogy miért szeretnek olyankor is fizikai erőt kifejteni, amikor sem életük, sem testi épségük, de még vagyontárgyaik sincsenek veszélyben – ez meghaladja fantáziánk teljesítőképességét.

Korrekt módon azonban nem kérdőjelezzük meg beszámíthatóságukat, már csak azért sem, mert törzsolvasóink között is van hegymászó és turista, aki rendszeresen képes arra, hogy (a civilizáció kényelmi szolgáltatásait hátrahagyva) hosszú napokra a zord és embertelen természet barátságtalan karjai közé vesse magát. Az ilyen emberek is számíthatnak együttérzésünkre.

Mai hősünk egy virtigli örökmozgó csodagyerek, aki élete harminc évének mintegy felét töltötte a Bánságban, illetve Temesváron.

Ismertebb ugyan, mint Ambrózy Béla bátyánk, de nincs annyi rajongója, mint Drakulának vagy Tarzannak. A két világháború közötti polgári békeévek második felének egyik kedvenc lektűrírójáról, Aszlányi Károlyról fogunk ma mesélni nektek.

Sorozatunk mai szereplője, egy tiszteletbeli temesvári – érintőlegesen – már felbukkant a testvérblogunk oldalain, amikor Vajdahunyad múltjával és jelenével, valamint az ominózus várkút legendájával bátorkodtunk fenntartani tisztelt olvasóink érdeklődését.

Minden nemzeti elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy Hunyadi János a klasszikus európai középkor egyik legstrammabb hadvezére volt, aki nemcsak hogy többször péppé verte a földrészünk jövőjét egészen másként elképzelő török barátainkat, de még arra is szakított pár percet, hogy olyan fiút nemzzen a hazának (akarom mondani Szilágyi Erzsébetnek), mint Mátyás.

Most kaptam egy mozgóképes, angol nyelvű filmtippet, ami Temesvárról szól, és feltétlenül meg szeretném osztani veletek.

Mindig is úgy emlékeztem, hogy sok galamb van a városban, de hogy ennyire elszaporodnak, azt nem hittem volna; a temesváriakat pedig - közegészségügyi megfontolások ide vagy oda - egyszerűen nem lehet lebeszélni arról, hogy etessék őket.

Ma egy olyan bánsági arcról fogunk mesélni nektek, aki egyszer már (mellékszereplőként) felbukkant úgy három héttel ezelőtt, amikor Ajtonyról esett szó ezeken a képernyőkön (nem ártana átismételni az ott tanultakat, hogy világosan értsük, miről is van szó…).

Azóta rájöttünk, Csanád vezér volt annyira nagystílűen  pimasz és jellemtelen, hogy megérdemeljen egy külön posztot minálunk.

Filippo Buondelmonti Scolari 1369-ben született egy Firenze melletti városkában, Tizzanóban. A kisnemesi (más források szerint: polgári) család pénzügyei a 14. század utolsó két évtizedére olyan rosszul álltak, hogy már komolyan azon kellett gondolkodniuk, hogy Filippónak sajnos előbb-utóbb dolgoznia kell Ez a kilátás jogosan sokkolt mindenkit, hiszen ilyesmi úgy kétszáz éve senkivel nem fordult elő a famíliában.

Szegény ember akkor még nem sejtette, hogy belőle egy temesvári híresség lesz, aki önálló posztot kap egy szakblogban.

Nem. Megpróbáltam, és egyszerűen nem megy.

Nem tudom megállni a híres temesváriak felsorolását anélkül, hogy a hatvanas-hetvenes évek legendás zenekarát, a Phoenix-et meg ne említsem.

Hogy olvasóink nem-temesvári hányada el tudja helyezni magában őket, hogy be tudja lőni, mit jelentett (és jelent) érzelmileg a temesváriaknak, a következő gondolatkísérletet javasolom a negyvenes korosztálynak: tessék összegyúrni az óhazai Omegát, LGT-t és Illést/Fonográfot. Megvolt?

Csurtusék módszeres emberek, ezért az épületek körbepásztázása, illetve a temesvári főteret bemutató első és második rész után lássuk, milyen berendezési és tereptárgyak hevernek még a temesvári főtéren.

Ahogyan azt megígértük a tegnapi, Dózsa Györgyről szóló posztunk végén, itt a mai rövid, kiegészítő írás egy emlékmű megcsonkításáról.

Emlékeztek ugye, hogy a parasztvezér közel ötszáz évvel ezelőtti kivégzésének egyik feltételezett helyszíne a temesvári Mária-tér, ahol az egyik sarokban egy Szűzanya-szobor áll? Nos, ezt szeretnénk bemutatni nektek, egy apró érdekességgel fűszerezve.

Híres temesváriakról szóló sorozatunk következő alanya Dózsa György, aki bizonyos szempontból Tarzan inverze: míg Weissmüller János mindössze élete első hónapjait töltötte a Béga partján, addig a székely lovaskapitány (aki a magyar történelem első, de korántsem utolsó sült parasztja) csak földi pályafutása utolsó öt hetét.

Dózsa szomorú véget ért karrierje – mint annyi minden a történelemben – egy sima kommunikációs és logisztikai problémával kezdődött.

Azt szokták mondani, hogy egy megfelelő helyen található szeplő egy szép arcot még szebbé tud tenni (lásd még szépségflastrom). Hogy sorozatunkban eddig nem volt olyan figura, akit kifejezetten szégyellnünk kellett volna, önmagában szerencse, de belátjuk: az objektivitás jegyében ez az ideális állapot nem tartható fenn.

Az, hogy Kolozsvár egykori polgármestere bánsági születésű, letagadhatatlan és – sajnos – visszamenőleg már megmásíthatatlan tény, miként az is faktum, hogy élete első húsz évét ott élte le. Úgy látszik, genetikailag eleve alkalmatlan volt arra, hogy az ottani levegő két évtizeden keresztül történő belélegzésével magába szippantson akár csak egy minimális mennyiségű toleranciát és multikulturális hangulatot. Van ilyen. Bár ne lenne.

Kedves olvasó! Szorítsuk össze fogsorainkat (mindenki a sajátját, ha kérhetem…) és jöjjön, aminek jönnie kell: a Bánság egyik fekete báránya, az európai hírhedtségre szert tett Gheorghe Funar!

Remélem, már az előző főtéri posztból is kiviláglott, hogy Temesvár egy városszerű város, a szó európai értelmében - még ha kopottas is kicsit.

Ehhez a meggyőződésünkhöz, a neten való kutakodás közben, egy igen erőteljes megerősítést találtunk, amelyet most megosztunk a nagyérdeművel. Tesszük ezt annak ellenére, hogy a forrás minden meggyőződésével és elképzelésével nem tudunk felhőtlenül egyetérteni, de amit szülővárosunkról ír, az nekünk is rulez és erőteljesen lájkoljuk.

A reformkor küszöbén, a XIX. század második-harmadik évtizedében, 14 éven keresztül volt Temesvárnak egy igen agilis polgármestere, bizonyos Klapka József személyében. A messzi morva tájakról származó család első, viszonylag híres tagja az ő apja, Klapka Károly, aki II. József tábori főgyógyszerészeként szerzett örökletes nemesi kutyabőrt és bánsági tartózkodásra feljogosító engedélyt.

A polgármester – aki Temesváron 1815-ben, még „csak” városi főbíróként, nyomdatulajdonosként és hírlapszerkesztőként megnyitja a Habsburg-monarchia első nyilvános kölcsönkönyvtárát 3800 kötettel – 1818-ban megismerkedik az ugyancsak bánsági, jelesül verseci Kehrer Juliannával, majd 1820 tavaszán megszületik gyermekük, Klapka György Móric, a szabadságharc majdani tábornoka, későbbi komáromi hős és svájci bankár, továbbá két ország parlamenti képviselője, török katonai tanácsadó, etc.

Az ő emlékének - és a szabadságharc valamennyi hőse tiszteletére - szól mai posztunk.

Nem, kéretik nem összerezzenni: sorozatunk mai szereplője NEM a baloldalon látható Kiss Ernő tábornok, hanem az azonos nevű, szintén a generálisok közé tartozó, itt a jobboldalon szereplő személy.

Mai főszereplőnk - a tizenhárom aradi vértanú egyike, aki kétszeresen is bánsági, hiszen Temesváron született, majd – meglehetősen kacskaringós és ellentmondásos katonai karrier után – Aradon fejezi be földi pályafutását.

A holnapi nemzeti ünnepre tekintettel következzék tehát eleméri és ittabei Kiss Ernő altábornagy.

Figyelmes olvasóink már tudják, hogy kit és mit köszönhet Temesvár környékének a magyar méhészet. Mai posztunk bebizonyítja, hogy nem csak az apró és andalítóan (allergiások számára olykor ijesztően) zümmögő méhecskék tekintetében beszélhetünk bánsági hozzáadott értékről sokat szenvedett nemzetünk életében, hanem nagyságrendekkel méretesebb háziállatokkal kapcsolatosan is.

Mai főszereplőnk bevándorló ugyan, de élete jelentős részét a Bánságban töltötte, arról nem is beszélve, hogy a későbbiekben szállóigévé nemesedett mértékű családi vagyon oroszlánrésze is ezeken a tájakon, a zsíros bánsági földön keletkezett.

Kedveseink! Ma a nevezetes Csekonicsok kerülnek terítékre, különös tekintettel Józsefre, akinek ténykedése nyomán az utódoknak valóban volt honnan szórniuk a pénzt.

A nagyvárosokhoz hasonlóan Temesvár is olyan, hogy az egyes kerületeknek (például Erzsébetváros, Gyárváros, Józsefváros - né má', micsoda nevek! ismerős valahonnan?) külön-külön, lokális főterük van, de A főtér mégiscsak egyértelműen meghatározható.

A katedrális és az Opera közötti rész az, amit a temesváriak (mármint az igazi temesváriak...) jelentős része a mai napig Lloyd-sornak nevez. 1918 előtt Ferenc Józsefről volt elnevezve; középen a Rómából ismert farkasanya + Romulus & Remus szoborral.

Hadvezérek, filmszínészek és más kétes egzisztenciák után itt az ideje, hogy a Bánság megmutassa kispolgáribb, csendesebb és békésebb arcát is.

Ezen kategóriának keresve sem találhattunk volna jobb képviselőt, mint egy gazdálkodót, aki élete fő céljának végre nem az ellenség kiirtását, a fegyveres hatalom megszerzését és fenntartását, nem az olimpiai aranyérmeket és még csak nem is a színészetet tekintette, hanem mondjuk a nyúltenyésztést vagy a méhészet új alapokra helyezését. Nem tűnik valami forgatagos életpályának, de mi is lenne velünk, ha csupa Kinizsi, Tarzan és Ajtony venne körül bennünket, hogy a Drakulákról ne is beszéljünk.

A Temesvárblog idestova már egy hónapja működik, de mindeddig nem beszéltünk a városszimbolika olyan jelentős összetevőiről, mint a zászló, a címer és hasonlók. Mai posztunkban ezt az elképesztő hiányosságot szeretnénk pótolni.

A villamosok mindig nagyon sokat jelentettek a temesváriaknak. Ennek a valódi okát nem sikerült kiderítenem (aki tudja a tutiságot, ossza meg velünk a kommentekben), mindenesetre soha nem fogom elfelejteni, amikor 1992-ben (egy hosszabb párizsi tartózkodást követően) hazatértünk Temesvárra, az akkor úgy 75 éves Tánti (mármint anyám nagynénje, kábé huszadik generációs temesvári) türelmesen végighallgatta többfelvonásos beszámolómat, megnézte a fényképeket, majd megkérdezte: na és van Párizsban villamos? Nemleges válaszomat hallva lemondóan legyintett és ezt mormogta, mintegy magának: na, akkor el bírom képzelni…

Mai posztunkban visszatekintünk egy kicsit a temesvári lóvasútra  (az idén ősszel lesz 144 éves!) és izgalmas fotókat mutatunk be Európa talán legszínesebb és legváltozatosabb villamosparkjáról.

Az időrendiséget véve alapul, Ajtonynak az elsőnek kellett volna lennie blogunk híres temesváriak sorozatában, hiszen nagyjából ezer évvel ezelőtt uralkodott (vagy mit csinált) azon a területen, amit utóbb Bánságnak hívtak. Igazából nem is Koppány, hanem ő tartott ki az utolsó töltényig (vagyis nyílvesszőig) Istvánnal szemben (a borsodiak kedvéért: természetesen Vatának is riszpekt!).

Olvasóink között szép számmal vannak olyanok, akik nálam sokkal precízebben meg tudják majd mondani a kommenteknél, hogy pontosan mi is volt a helyzet az ezredforduló környékén arrafelé; jómagam csak egy rövid áttekintés erejéig érzem illetékesnek magam.

Lássuk tehát a kronológiailag első híres temesvárit, illetve bánságit (Temesvár még nem létezett): következik Ajtony vezér!

Felvállalva a szomszéd vár lakóinak, szülötteinek és lokálpatriótáinak jogos (és reményeink szerint nem elsöprő erejű) rosszallását, ebben a posztban egy aradi származású színész életútjáról fogunk röviden beszámolni.

Jó-jó, elismerjük: egy picinykét csalunk, hiszen nem volt egészen pontosan temesvári, de egyrészt mit számít az az ötven kilométer (bánságiak egymás közt csak nem csinálnak kázust egy ekkorácska távolságból?), másrészt pedig ha fenyegető tekintetű aradiak körülállnák a házunkat és figyelmeztető jellegű ökölrázással, valamint obszcén szavak kiabálásával nyilvánítanák ki nemtetszésüket, természetesen azonnal visszavonunk mindent, mint II. József 1790-ben.

Következik tehát Jávor Pál, több generáció hölgytagjainak bálványa, egy egész nemzet snájdig jávorpalija.